Az elkövetkező időszakban két krízissel kell egyszerre megküzdeni: a világjárvánnyal és a gyásszal. A világon végigsöprő járvány, a halottak száma, az orvosok ember feletti küzdelme és némelyek megbetegedése, a láthatatlan, de fenyegető vírus jelenléte tovább fokozza szorongásunkat, meglegyint minket vagy tudatunkba hozza a meghalás gondolatát. Felveti egy egzisztenciális krízis lehetőségét is, amit a gazdáságban bekövetkező nehézségek okozhatnak. Kovács Györgyi a Doktor24 klinikai szakpszichológusa beszél a kialakult helyzet lelki oldaláról és annak kezelési lehetőségeiről. Milyen lelki hatásai is lehetnek annak a világjárványnak, amit napjainkban élünk?
Ha mindkét szülőt egyszerre veszítjük el…
Még hetekkel ezelőtt, a mára sok ezer megbetegedést okozó koronavírus-járvány elején, egy középkorú olasz testvérpár beszélt arról a fájdalomból, amelyet akkor élt át a két, egyébként felnőtt férfi, amikor két hét leforgása alatt mindkét szülőjüket elvesztették a fertőzés miatt. Sem betegségük alatt, sem halálukban nem lehettek mellettük, de még elbúcsúzni sem tudtak tőlük. A testvérpár története a hírek tömegében már teljesen a feledésbe merült, azonban annak üzenetét érdemes felidéznünk. Ez segíthet megérteni, miért fontos az egyéni felelősség, mit lehet elkerülni általa, miért szükséges egymást is védenünk ebben a helyzetben.
Nem véletlen, hogy ez a hetekkel ezelőtti hír megragadt – mondja együtt érzően Kovács Györgyi szakpszichológus. Már fellelni is nehéz a világhálón, mégis a gondolatainkba befészkelte magát. Mert ebben a történetben van valami olyan, amit mindannyian el szeretnénk kerülni: ne ilyen hirtelen, ne ilyen körülmények között, ne távol a szerettünktől, ne többszörös gyászt átélve kelljen viselni a veszteséget. Mert mindez előrevetíti a „komplikált gyász” lehetőségét – nehezebb lehet ilyen körülmények között megküzdeni egy veszteséggel.
Miért fontos, hogy figyeljünk rájuk, a gyászolókra?
Nagyon fontos figyelnünk a veszteséget átélő emberekre, ismerőseinkre, barátainkra, rokonainkra. Az a támasz, amit ilyenkor egymásnak nyújthatunk tényleg a túlélést, a továbblépést segíti. Átélhetővé válik, hogy nem maradtunk egyedül, van még akiknek a mi létezésünk fontos, akikre számíthatunk – és megfordítva, majd máskor mi leszünk erősek, és ők is számíthatnak ránk. A két felnőtt férfinek – az, hogy az újságíró meghallgatta őket és így a világba kikiálthatták a fájdalmukat – bizonyára megkönnyebbítő érzés lehetett. Megtalálták azokat, akik együtt tudnak érezni velük. A fájdalmunk mások általi elismerése, elfogadása is lényeges eleme a veszteséggel való megküzdésnek.
Mit jelent lelkileg egy ilyen helyzet?
Két krízissel kell egyszerre küzdeni: a világjárvánnyal és a gyásszal – ha az idézett újsághírre gondolunk. A világon végigsöprő járvány, a halottak száma, az orvosok ember feletti küzdelme és némelyek megbetegedése, a láthatatlan, de fenyegető vírus jelenléte tovább fokozza szorongásunkat, meglegyint minket vagy tudatunkba hozza a meghalás gondolatát, vagy felveti egy egzisztenciális krízis lehetőségét is, amit a gazdáságban bekövetkező nehézségek okozhatnak. Ha ebben, a már eleve szorongással küzdő állapotunkban talál meg minket egy hirtelen bekövetkező veszteség, és nem is tudunk az ilyenkor megszokott módon intézkedni, cselekedni, az fokozhatja szorongásunkat. Kimerülést, haragot, indulatokat provokálhat. A halál, valahogy sohasem gondoljuk, hogy életünk része, valahogy sohase érezzük, hogy ez olyan, amire jól fel vagyunk készülve – mindig is jelent egy belső küzdelmet a veszteség feldolgozása. Ezek olyan helyzetek, amelyek kimozdítanak minket a rutinunkból, és megküzdési módjaink mobilizálódnak.
Máshogy küzdünk az érzéseinkkel – és ez így jó…
Különböző megküzdési kapacitása, stílusa, megküzdési módja van az embereknek, ahogy élettörténetükben, személyiségjegyeiket tekintve is különböznek egymástól.
Vannak, akik hosszabban bírják, jobban alkalmazkodnak a megváltozott helyzethez, a „rutinból kilépést” szinte kihíváskánt élik meg. Problémacentrikusak, könnyen felismerik a lehetséges tennivalókat.
Vannak akik érzelemcentrikusan reagálnak – könnyebben adják meg magukat a tehetetlenség érzésének. A halál okozta veszteség – küzdelmünkben számít, hogy milyen kapcsolatban voltunk az elhunyttal, vagy mi volt az utolsó történés közöttünk. Fontos az is, hogy ez egy olyan helyzet, amikor megnő a segítség iránti igényünk és a készségünk a segítség elfogadására. A gyász feldolgozása időigényes, és hogy kinek mennyi ideig tart, abban is vannak egyéni különbségek.
Egy világjárvány ilyen tekintetben milyen más megközelítést kíván lelkileg?
A járvány, az életveszély megbontja azokat a családon belüli és a társadalomban kialakult szokásokat, ahogyan az elhunyttól búcsút veszünk. Lehet, hogy elhúzódik a temetésig, gyászszertartásig eltelő idő, nem tudnak úgy találkozni a hozzátartozók, ahogy ezt normál helyzetben megtennék. De szerencsére az érzelmi támasz elfogadására vannak alternatív eszközök (telefon, e-mail, videó hívás). A gyászoló számára is elfogadhatóbb, hogy nem jön létre a rokonok közti személyes találkozás, elmarad az ölelés, a másik vállán sírás – hiszen elsődleges önmagunk és a másik védelme, az egymás iránt érzett felelősség. Lehet, hogy meg fog nőni ilyen helyzetben a lelki segélyvonalak iránti igény, amikor a gyászoló szükségét érzi, hogy szakemberrel is beszéljen.
Mit tehetünk, ha fizikálisan nem lehetünk mellette?
Amennyire csak lehet a technikai alapú kapcsolattartást kell megpróbálni. Bíztató, bátorító, szeretetünket kifejező sms-ek is átélhetővé tudják tenni, hogy a fizikai távolság ellenére érzelmileg közel vannak egymáshoz, gondolnak egymásra, bíznak a gyógyulásában.
Hogyan lehet kezelni, ha szerettünk beteg, de elzártan küzd, akár kritikus állapotban?
Nehéz kérdés. Ha azért van kórházban, mert orvosi támogatásra szorul, akkor valószínűleg a telefonos kapcsolattartás működhet, figyelembe véve azt, hogy alkalmazkodni kell az ő teherbíró képességéhez, ne terheljük túl. Intubálásra szoruló beteg esetében ez már nem lehetséges, de ez nem csak a mostani járvány, hanem minden betegség esetében így van. Lehet, hogy segíthet az aggodalmak, féltés, szorongások közepette, ha leírjuk azt, ami élő szóban nem elmondható, amit érzünk, amit gondolunk. Ebbe a családtagok is bevonhatók, a gyerekektől is meg lehet kérdezni, hogy „mit üzensz”? Így az aggodalom közös érzéssé válik a családban, a gyerekek is bátrabban mernek kérdezni, és szűnik a halálfélelem, a tabu egymástól elszigetelő hatása.
Hogyan lehet feldolgozni egy ilyen irányíthatatlan helyzetet?
Legfontosabb a szabálykövetés. A szabályok keretet adnak az életünknek, ilyenkor minél előbb át kell venni az új helyzetre vonatkozó szabályokat és át kell gondolni, hogy mi tartható meg a korábbiakból. Ebből egy új rendet kell alkotnunk magunknak, a családunknak. Az új és a működő régi együttese adja az alkalmazkodást és a szorongásmentesebb hétköznapokat. Jó, ha energiáinkat arra használjuk, hogy lehetőségeink szerint gondoskodunk másokról is. Gyakrabban beszélünk szüleinkkel, szorosabban követjük állapotukat, vagy a “frontvonalban” dolgozók munkáját megpróbáljuk segíteni. A jól megoldott helyzettől az „én-erőnk” növekszik és kiegyensúlyozottabbak tudunk maradni egy hosszan tartó bezártságban is.
Doktor 24 Egészségközpont
